Hatodik rész

Megkésve bár, de szeretnék sikerekben gazdag boldog új évet kívánni a kedves olvasóimnak! ^^ Nos, itt a következő, szombat hajnali, rész. :D Nincs benne olyan nagy akció, inkább csak előkészítem a "terepet" a történetnek. Ui.: Jó olvasást ^^

 - Biztos, hogy haza lehet már engedni?- ébredtem fel Sophie hangjára. Morcosan néztem körbe, hogy megkérdezzem, miért nem tud suttogva beszélni ha alszok, de meglepődve vettem észre, hogy egyedül vagyok a szobában.
 - Csak két napja van bent, nem kéne hazaengedni! -sopánkodott tovább Sophie.
 - Nézze, nincs semmi baja, az emlékezet kiesésen kívül, de az lehet a sokktól is. Idővel helyre fog jönni a feje is.- Carrer hangja, és mintha mosolygott volna is nevelőanyám ijedtségén.
 Hallottam, ahogy sétálnak a folyosón. Sophie cipője kopogott a kórházi csempén míg a doktor halkan, már-már osonásszerűen járt.
 De nem ez volt a legfurcsább az egészben, hanem, hogy a kórház összes zaja közül ki tudtam venni az ő hangjukat,  a falon át is.
 - És a seb?
 - Milyen seb?-mosolygott Carrer.- Az a seb nyomtalanul eltűnt, vérfertőzése nincs és semmi baja nem lett. Nincs okunk tovább benntartani.
 -De...!- kezdett volna tiltakozni Sophie, de amikor megálltak az ajtóm előtt elhallgatott.
 Néztem ahogy lefele nyomódik a kilincs, halkan kattanva kinyílt a zár és beléptek a szobába.
 - Üdv!- intettem hanyagul, mire visszamosolyogtak rám.
 - Nos, Hannah, úgy döntöttünk, hogy haza engedünk- mondta miközben úgy nézett rám, hogy bármelyik percben felugorhatok és örömtáncot fogok neki lejteni. Sajnos csalódnia kellett.
 - Nagyszerű!- dünnyögtem az orrom alatt és figyeltem ahogy Sophie egy adag ruhát lerak az ágyam végébe, majd továbbra is engem néztek.- És... Ki fognak menni amíg átöltözöm, vagy megvárják és végignézik amíg felöltözöm?- meredtem rájuk felvont szemöldökkel.
 Sophie elvörösödött de a dokika hidegvérrel nézett rám, majd halvány mosollyal az arcán megfordult és maga előtt kiterelte a nevelőanyámat.
 Gyorsan kicsúsztam a takaró alól és magamra kapkodtam a cuccaimat.
 "Ez nem én vagyok!"- húztam fel a csizmámat.
 "Én nem szoktam ilyen lenni."- megigazítottam az ágytakarót és a tetejére raktam az összehajtott hálóinget meg a papucsot amit adtak.
 - Kész vagyok!- léptem ki az ajtón át a folyosóra.
 - Remek! Akkor -nyújtotta  a kezét- remélem nem kell többet találkoznunk a kórház területén. Adtam a nevelőanyádnak pár gyógyszert, hogyha fájna a fejed vagy rosszul éreznéd magad.
 - Szuper!- biccentettem mire Sophie felszisszent és erősen megragadta a karomat.
 - Viselkedj!. sziszegte nekem, majd Carrer-re nézett.- Köszönjük szépen, és viszont látásra doktor úr!- köszönt el mosolyogva, majd az én elköszönésemet meg sem várva elhúzott a bejárati mozgóajtóhoz és kitaszigált rajta.
 -Nem hiszem el, hogy így beszéltél vele!- kezdett el rögtön zsörtölődni amikor beültünk az autóba.- Olyan kedves és fiatal ember, miért viselkedtél vele ilyen szemtelenül?
 Sóhajtva néztem félre, és éreztem, hogy ez lesz életem leghosszabb húsz perce. Sophie tovább morgolódott mellettem miközben beindította a kocsit és elindultunk, én meg kibámultam az ablakon.
 Már megtettük az út negyedét, én meg zsibbadt aggyal meredtem ki az ablakon az elsuhanva összemosódott fák törzsét.
 Hirtelen valami szürke villant fel a sötét törzsek közt ami megragadta a figyelmemet. Összehúzott szemekkel néztem a cikázó színfoltot, majd amikor felismertem az alakját meglepődve nyomtam a homlokomat az üvegnek.
A lélegzetemtől bepárásodó ablakon át meredtem továbbra is a mellettünk futó farkasra ami egy centire sem maradt el tőlünk.
 Felvillant a zöld szeme bennem pedig mintha valami megmozdult volna az állat felé. Vonzást éreztem iránta.
 Megborzongtam az érzéstől és megpróbáltam lerázni magamról, majd ismét a szürke farkasra néztem.
 Ahogy a fák közötti cikázását bámultam hirtelen megrohamoztak az emlékek. Levegő után kapkodva dőltem vissza az ülésre és a szemeimet lehunyva próbáltam úrrá lenni a kezem remegésén miközben őrült módjára dobogott a szívem.
 - Hannah! Jól vagy?- hallottam meg Sophie hangját a zúgáson keresztül.
 "Zúgás? Miért van zúgás?"- aztán rájöttem, hogy a fülem zúg. A testem mintha lángra lobbant volna olyan forróság ébredt bennem.
 - Visszafordulok!- Sophie határozottnak tűnt a hangja alapján, így kinyitottam a szememet és könyörgően néztem rá.
 - Ne... Kérlek ne!- leheltem elhalóan miközben éreztem, hogy az izzadság végigfolyik az arcomon.- Már mindjárt otthon vagyunk!
 - Hát.. Na jó!- egyezett bele vonakodva, majd csendben folytattuk az utat.  Hanyat dőltem és most már a világért sem néztem volna ki az ablakon, még a szélvédőn sem így lecsuktam a  szemeimet és csak az autó motorjának a halk zúgására koncentráltam.

 - Tűz forró a teste!- hallottam meg egy hangot amit nem ismertem fel miközben az álmatlan alvásból evickéltem ki.
 - Vigyázz, óvatosan!- ez biztos, hogy Sophie. Éreztem ahogy karok csúsznak alám, majd biztos fogásban könnyedén felemelnek és egy széles mellkashoz szorítanak.
 Az orromat elöntötte az ismerős illat. Colin!
 Nyöszörögve nyitottam ki a szememet és felemelve a fejemet ránéztem a fiúra.
 - Szia!- mosolygott le rám miközben elindult velem. Egy fanyar mosolyt varázsoltam a fejemre, majd amikor belépett velem a házba ( Sophie nyitotta ki az ajtót), visszahanyatlottam és hagytam, hogy felcipeljen a szobámba.
 Mikor felértünk óvatosan lefektetett az ágyamra, nyomott egy gyengéd puszit a homlokomra és mosolyogva kiment tőlem.
 - Colin! Köszönöm, hogy segítettél!- hallottam meg Sophie hangját a folyosóról.  El tudtam képzelni a mosolyt az ajkukon és, hogy a nő megragadta a fiú karját.
 - Ugyan, semmiség volt Mrs. Malrey!
 - Hányszor kértelek már, hogy hívj nyugodtan Sophie-nak!- kedvesen csengett a hangja.
 - Ó, hát... Szóljon máskor is a segíteni kell... Sophie!
 - Persze drága, köszönöm még egyszer!
 Az elköszönésük után hallottam a lépcső halk reccsenéseit Colin léptei alatt, Sophie pedig belépett hozzám kezében vízzel és néhány pirulával.
 - Hannah, vedd be ezeket a gyógyszereket, Dr. Carrer azt mondta, hogy ez segíteni fog!- kezembe nyomta a teli poharat és a tablettákat, megvárta míg beveszem, majd kikapta a kezemből az immár üres poharat. betakart és kedvesen végigsimított a hajamon.
 Miután kiment a szobámból éreztem ahogy az erejébe kerít az álmosság. Küzdöttem vele, de végül veszítettem és rémálmokkal teli álomba merültem.