2013. december 28., szombat

Ötödik rész

Helló, helló, itt az új rész:) Csak annyit szeretnék, hogy kaptam egy szívet melengető kritikát (KATT) aminek nagyon örülök :)
Ja, meg hogy mint látjátok új lett a kinézet :) Hogy tetszik? :)
Jó olvasást! ^^



 Amikor legközelebb magamhoz tértem az ég feketeségét láttam meg. Csak bámultam a felhők mögül előbukkanó csillagokat, nem gondolkoztam, csak éreztem.
 Éreztem a sebnél levő forró, dühös, lüktető fájdalmat,  a testemet átjáró szelet, ami friss hó szagát hozta.
 Éreztem a föld keménységét, a gallyakat, a rögöket a hátam alatt.
 Lassan, nehézkesen elfordítottam a fejemet és az iskola felé néztem. Ebben a pillanatban hangos üdvrivalgás hallatszott, pár percig tartott csak, aztán csönd lett.
 Hirtelen megéreztem, hogy valami az arcomra ül. 
 Valami, ami hozzámért és szinte pillanatok alatt vízcseppé alakult át és lefolyt az arcomon. Aztán megláttam a szeme előtt ellibegő fehérséget.
 Hó.
 Lassan szállingózott az égből, vékonyan befedve mindent a hideg puhaságukkal. Engem is.
 Anya kiskoromban mindig azt mesélte, hogy a hó az tulajdonképpen az angyalok szárnyáról lehullott toll.
 Csak annyi a különbség, gondoltam magamban, hogy a toll puha és melengető, míg a hó puha, de hideget hozó.
 Lassan már semmit nem érzékeltem, csak bámultam a földön fekve, de nem fogtam fel  semmit a látottakból. Egyfajta kábulatba estem.

 - Hé, Hannah! HANNAH!- hallottam meg egy hangot és  megéreztem egy meleg, szinte már perzselő, kezet a meztelen vállamon.- Hannah, hallasz engem?- rázogatott meg gyengén az illető, én meg kábán ráemeltem a tekintetemet.
 - Colin- suttogtam... volna, de nem jött ki hang a torkomon, csak a végét sikerült rekedten kiejtenem.
"In"- ennyit bírtam csak kiejteni, de a fiú megkönnyebbülten felsóhajtott.
 - Áldjon meg az Isten, nem haltál meg! Már azt hittem, hogy megfagytál!- mondta, majd lassan felhúzta a fejemet az ölébe és elkiáltotta magát.
 - Hé, mindenki! Megtaláltam! De csak Hannah-t, Ty nincs itt!- majd visszafordította a tekintetét rám.- Tiszta hideg vagy, mint a jég. Mondjuk nem csoda, rendesen betemetett a hó- mondta csendesen, majd lerángatta magáról a zakóját és be akart takarni vele amikor a tekintete megakadt az oldalamon.
 - Te jó ég, mi ez? Mi történt veled te lány?- nyúlt óvatosan a sebhez, én pedig megrándultam amikor elszorította felette nem sokkal az ereket, hogy ne veszítsek több vért.
 - Úristen, még szerencse, hogy időben megtaláltuk!- rohant hozzánk a fizika tanárnő a tesitanárunkkal. Mr. Rosemoorral, az öreg angoltanárral és a nővérkével.
 - Rendben, Felkry, ügyes volt, de most hadd segítsünk!- nyúlt felém Rosemoor, de megakadt a mozdulatában.
 - Sylvia, hívja a mentőket!- suttogta döbbenten és lesokkolva az oldalamra meredve.
 - Miért?- hajolt közelebb a kíváncsi tanárnő, de mielőtt választ kapott volna a kérdésére meglátta a sebet és felsikoltott.
 - Jézus Mária és József a mennyekben- kezdett el sopánkodni de Rosemoor durván félbeszakította a fohászát.
 - Úgy értettem most!- mondta, mire a sovány, öreg nő gyorsan eltipegett az ortopédiás cipőjében.- Jól van, Hannah, most fel fogunk emelni. Rendben?- nézett rám, én meg csak bámultam rá, majd amikor felfogtam, hogy mit kérdezett lassan biccentettem egy aprót.
 - Lehet fájni fog!- szólt figyelmeztetően mikor leguggolt mellénk és alám csúsztatta a kezeit, majd felemelt, gyorsan de biztosan tartva.
 A seb húzódott a mozdulattól, én felsikoltottam a fájdalomtól és minden elsötétült előttem.

 Gépek csipogására eszméltem fel. Lassan eveztem ki az öntudatlanság sötét tengeréről. 
 Éreztem a kórházak jellegzetes steril szagát, az összegyűrt anyagot alattam és a közelemben ülő valaki illatát.
 Erőlködve próbáltam felnyitni a szememet, majd amikor sikerült öröm töltött el.
 Lassan néztem körül, minden egyes tárgyat alaposan szemügyre vettem.
 - Hannah!- hallottam meg Sophie halk hangját és odanéztem.- Ó, végre! Már ezerszer hálát adtam az égnek, hogy nem veszítettelek el téged is, de érzem hogy van még mit megköszönnöm!- borult a nyakamba szorosan magához húzva.
 - So... Sophie?
 - Igen drágám, én vagyok az!- mosolygott rám könnyes szemmel, én meg egy kicsit zavartan néztem vissza rá.
 - De... miért vagyok itt?- kérdeztem tompán és megpróbáltam visszapörgetni az eseményeket, de nem sikerült, csak megfájdult a fejem.
 - Tessék? Hannah.. Nem emlékszel?- kerekedtek el a szemei mire óvatosan megráztam sajgó fejemet.- Egy pillanat!- állt fel az ágy mellől és kisietett az ajtón.
 Kérdőn néztem utána, majd megvontam a vállamat és körbenéztem újra. 
 A mellettem levő gép fülsértően hangosan csipogott, de nem tudtam vele mit kezdeni, túl messze volt tőlem ahhoz hogy kikapcsolhassam, így olyan valami után néztem ami elvonhatja a figyelmemet az idegesítő hangról.
 Megakadt a tekintetem az ablakban nyíló orchideán és azt kezdtem el behatóan tanulmányozni.
 Bár kétszer akkora távolságra volt tőlem mint az idegtépő csipogó, mégis minden egyes szirmot kitudtam venni a három virágfejről. 
Homlokráncolva néztem végig a lila fejeken, majd a méregzöld levelekre esett a pillantásom.
 Minél tovább néztem annál inkább kirajzolódtak az erek én meg megszámoltam őket. Tizenkét darab volt mind a négy levélen. Már épp annak akartam nekiállni, hogy megszámolom a növényre eső fénysugarakat amikor beléptek az ajtón.
 Érdeklődve pillantottam oda, elszakítva a tekintetemet a virágról.
Sophie jött vissza egy doktorral, akinek nem tudtam a nevét.
 - Hannah, ő itt Carrer doktor úr!- mutatta be a nő, de fölösleges volt, ugyanis már rég leolvastam a kis réztáblácskáról ami a doktor mellén lógott
 Dr. T. Carrer
 - Üdv!- intettem neki hanyagul, majd csak néztem rá.
 Rögtön felfedeztem, hogy a dús fekete hajába megvillan egy-egy ezüstös szál is. A szeme alatt mély karikák húzódtak ami kialvatlanságról tett tanúbizonyságot, de pajkosan kék tekintete volt, és ha mosolygott szarkalábak keletkezett a szeme mellett.
 - Nos, édesanyád- kezdte el, de Sophie megköszörülte a torkát mire T. Carrer bocsánatkérően rápillantott és kijavította magát.- Nevelőanyád, szólt, hogy nem emlékszel miért kerültél ide. Igaz ez?- nézett rám kérdőn, én meg megvontam a vállamat.
 - Igaz.
 - Ez felettébb különös...- motyogott az orra alatt doktor bá' miközben a leleteimet tartalmazó mappát lapozgatta.- Felettébb különös! - tekintett rám.- Kérlek, mondj el mindent amit tudsz. Beszélj magadról, a családodról, a napjaidról... és a tegnapi estéről.
 - Jó...- sóhajtottam fel bosszúsan, majd mindent ledaráltam neki robotszerűen mondva a szavakat. Egyenletesen, hangsúly és érzelem nélkül.
 De amikor az általuk annyira emlegetett tegnap estéhez értem megakadtam. Mintha egy sötét falba ütköztem volna ami meggátol az emlékezésben.
 - Nem tudom, nem tudok visszaemlékezni a tegnapra! Miért nem mondják el nekem, hogy mi történt? Nem emlékszem!- fakadtam ki és dühösen méregettem az előttem álló két felnőttet.
 - Elmondjam neki?- suttogta a doktor fülébe Sophie olyan halkan hogy ne halhassam, de én mégis hallottam.
A férfi biccentett, elköszönt tőlem és kiment.
 - Hannah!- húzott mellém egy összecsukható széket Sophie és leült mellém. Megfogta a kezemet és felsóhajtott.- Nézd, én sem tudok sokat mondani neked tegnapról.   Csak annyit tudok, hogy te megérkeztél a bálba Ty-jal és táncoltatok. Aztán egyszer csak mind a ketten eltűntetek, de senki nem tudta hova. Colin nem látta, Ty barátjai pedig... Nos nem éppen a legtisztább énükben voltak- fintorodott el egy kicsit.- Két óra múlva, amikor kihirdették a bálkirály és királynőt, akkor tűnt fel mindenkinek hogy nem vagytok ott, ugyanis ti nyertétek meg a szavazást. Először az iskola épületében kerestek téged és a fiút, majd amikor nem voltatok ott, akkor mentek ki. Colin talált rád, megfagyva, hóval takarva, koszosan, tépetten, és egy sebbel az oldaladon.- fejezte be, majd merőn nézett rám.
 Seb? Milyen sebről beszél?
 Összehúzott szemöldökkel emeltem fel a kórházi hálóinget és felhúztam a nyakamig.
 - Nincs is itt semmilyen seb!- pislogtam a fehér hasamra, mire Sophie is odakapta a fejét.
 - De.. Hisz az lehetetlen!- dadogott.- Ott volt, a saját szememmel láttam!- értetlenül meredt a fehér és sértetlen bőrömre majd felpattant és kisietett az ajtón.
 Unottan igazítottam meg  a ruhámat és egy bosszús szusszanással visszafeküdtem a helyemre.
 Kezdődhet minden elölről.

2013. december 21., szombat

Negyedik rész



- Hannah, gyere már! Ty most jött meg!- kiabált fel Sophie az alsó szintről.
  - Két perc!- harsogtam vissza, miközben beraktam az ezüstszínű fülbevalómat.
 Gyorsan végigmértem magamat a tükörben, majd felkaptam a fekete kis táskámat, a vállamra raktam az ezüst láncát és leindultam.
 Lassan lépkedtem a fekete cipőmben, mivel nem igazán voltam hozzászokva a magas sarkúhoz, hiába volt pár centis.
 Amint teljes biztonságban leértem a lépcsőn elpirultam a rám szegeződő tekintetektől.
  - Nagyon szép vagy!- mosolygott rám könnyes szemmel Sophie. - Anyukádék biztos örülnek neked- mondta fátyolos hangom, nekem meg elhomályosult a tekintetem.
  - A fenébe!- nevettem fel rekedten miközben próbáltam nem elsírni magamat. - Elkenődik a festékem, nincs kedvem pandaként menni, akármennyire is illene a ruhámhoz!- nevettem fel, majd elvettem a zsebkendőt a kacagó Jimtől, és leellenőriztem az arcomat a tükörben.
 Nem sok smink volt rajtam, csak szempillafesték, egy leheletnyi ezüst szemhéjpúder és ajakfény. A hajam puha kontyként tekeredett a fejem búbján, néhány tincs kivételével, amik az arcomat keretezték be. A frizurámba tűzdeltem egy pár fehér rózsás hullámcsatot. A ruhához felvettem egy ezüst nyaklánc-karkötő szettet,  aminek a nyakláncáról egy kis virágos medál lógott le.
 Ezt még kiskoromban kaptam anyáéktól, azóta ez a legféltettebb kincsem. A fülbevalót később hozzávásároltam meg, igaz, egy kicsit másfajta a virág rajta.
 Ty mellé álltam és felvettem a kis kabátkát.
  - Nem fogsz megfázni?- kérdezte aggodalmas hangon Jim.
  - Ugyan!- ráztam óvatosan a fejemet, nehogy szétjöjjön a frizurám. A tegnap esett hó nagyja elolvadt, csak a nagyobb kupacok maradtak meg az utcák egyes részein.
 - Hát akkor... Mulassatok jól! - köszöntek el tőlünk, mi meg jókedvűen elindultunk.
 Viszonylag gyorsan lépkedtünk egymás kezét fogva, és amíg Ty magyarázott valami meccséről, én Colin-on gondolkoztam.
 Egész nap furcsán viselkedett, olyan távolságtartóan. Arra a kérdésesemre, hogy jön-e a bálba, és kivel csak megvonta a vállát és odébbállt.
 Arra eszméltem fel, hogy megérkeztünk a suli bejáratához. Ty a tíz perces sétát végigbeszélte úgy, hogy fel sem tűnt neki a figyelmetlenségem.
 A tornateremben volt megtartva a jeles esemény, amit egy, az iskolától, különálló épületben lehetett megtalálni.
 Ezt minden egyes alkalommal a diáktanácsosok és pár önkéntes díszíti fel, mindig másféleképpen, de a témának illő módon.
 Idén a havas tájnál döntöttek. A plafonról damilon csüngtek vattapamacsok milliói hóesést mintázva, közéjük be volt építve egy-egy disco-gömb, ami csillogást adott nekik.
 A terem jobb oldalán lévő lelátókon üldögélt pár diák, a bal oldali előtt volt a kajás asztal, roskadásig pakolva parti-szendvicsekkel, különböző aprósüteménnyel, az elmaradhatatlan punccsal, ami tél, ergo karácsony, lévén fahéjas ízesítésű volt.
 Az ember amint belépett az ajtón leállhatott fényképezkedni, amit szinte mindenki megtett. A bejárat melletti fotóshoz kettő párocska állt csak, így rávettem Ty-t, hogy álljunk be mi is.  Míg a sorunkra vártunk lelkesen ecseteltük egymásnak a történéseket.
 A többi tanuló középen táncolt, a felépített miniszínpad előtt, ahol pár végzős fiú által alapított Promise nevű banda adta a zenét.
 Egy gyors csók után készen is lett a fényképünk, amit majd a suli honlapjára tesznek fel, így minket is utunkra engedtek.
 Egymás kezét fogva indultunk el a többiek felé, akik a puncsos részlegnél bandáztak, közben meg visszaköszöngettünk az ismerősöknek.
 Én kérdőn kémleltem körül, ugyanis az volt a tervem hogy nem akarok kitűnni a tömegből, ezért vettem meg a fekete ruhát. Erre csak sikerült.
 Körülöttem mindenki a szivárvány színeiben pompázó ruhákban ropta a táncot, én meg mint valami fekete angyal vagy inkább bárány néztem ki közöttük.
 - Hannah, gyönyörűen nézel ki!- lelkendezett az aranyba öntött Isa, én meg halványan visszamosolyogtam rá.
 Elfogadtam a puncsot Ty-tól, majd kutakodni kezdtem a tekintetemmel Colin után. Hamar megtaláltam, egy sarokba volt visszahúzódva a tömeg elől. Vidáman  integettem neki, de ő csak felvont szemöldökkel nézett rám, majd elfordult, s elsétált az öltözők irányába.
 Megbántva fordultam vissza, de a pillantásom megakad a Jack kezében megvillanó flaskán.
 - Az mi?- kérdeztem félszegen, és elvontam előle a poharamat, amikor bele akarta önteni a sárga löttyöt.
 - Nyugi, csak whisky!- röhögött fel, majd engem kihagyva mindenki puncsába öntött egy keveset. - Nem sok van már belőle- lötyögtette a föle mellet. - Nem mertem telerakni, csak háromnegyedik, nehogy nagyapám észrevegye!- röhögött a társasággal együtt, nekem meg feltűnt, hogy szinte mindegyik fiúnak ködös a tekintete, sőt még egy-két lánynak is a pom-pom csapatból, köztük Isanak is.
 - Kérlek, ne idd meg azt!- fordultam gyorsan Tyhoz, de elkéstem. Egy húzásra megitta az alkohollal vegyült innivalót, majd nagyot cuppantott és jóleső fejet vágott.
 - Ez finom volt! Honnan van ez nagyapádnak?- kérdezősködött, mire Jack nagy nehezen a vihogástól és a nehezen forgó nyelvétől ki tudta bökni.
 - Nem tom'. Lassan tíz éve ott porosodott a szekrény tetején, gondoltam senkinek nem fog hiányozni. De azért a hiányzó részt kitöltöttem teával. - vihorászott, és esküszöm olyan volt, mint egy hiéna. Hirtelen odafordult a mellette álló Carmenhez, és elkezdte a lány vékony combját markolászni, amitől összegyűrődött a rózsaszín selyem ott.
 Undorodva fordultam el tőlük, és a helyettük is szégyelltem magamat.
 - Ty, megyünk táncolni?- tettem fel a menekülő kérdésemet, csakhogy minél távolabb tudjam magam ezektől az, nem éppen tiszta állapotú, emberektől.
 - Aha, persze, csak még egy kortyot- húzta elő Jack zsebéből a flaskát, aki semmit nem érzett, annyira lekötötte az, hogy Carmen torkán szinte ledugja a nyelvét. Ez még pluszba undorító cuppogással is járt, így végképp elment a kedvem tőlük.
 Nagy nehezen ki tudtam könyörögni Ty kezéből a piát, és a táncparkettre cipeltem.
 - Mmm... Olyan gyönyörű vagy!- húzott magához a lassú szám kezdeténél, az orromat pedig megcsapta az alkohol bűze.
 - Ty, kérlek, engedj el!- a hangom halk volt, de határozott, holott egyáltalán nem éreztem magam annak.
 - Hát aztán mi okból, nem te akartál táncolni?
 - De, én.. csak..- dadogtam zavartan, majd rémülten észleltem, hogy Ty keze már a fenekemen játszadozik.
 - Mmm..- mormogott a fülembe,én meg igyekeztem nem kétségbeesni. Aztán élesen felszisszentem, amikor megcsípett.
 - Ty!- csattantam fel, de mint aki meg sem hallott forgatott meg maga körül.
 Amikor vége volt a számnak megkönnyebbülten el akartam lépni tőle, de nem engedett el.
 - Olyan unalmas ez, gyere, tudok egy jobb szórakozást!- mondta, majd a karomnál fogva elkezdett húzni az ajtó felé.
 Kétségbeesetten néztem körbe segítségért, de senki nem figyelt ránk. Amikor Ty megrántott, mert szerinte lassan mentem, feljajdultam, és kis híján összecsuklottam, amikor kiment a bokám.
 - Ne vinnyogj!- förmedt rám, majd kihúzott a nyitott ajtón át a hidegbe.
 Összeharaptam a számat, és inkább az arcomon lefolyó forró könnycseppekre irányítottam a figyelmemet nem pedig a lüktető bokámra.
 A fiú után bukdácsoltam, aki egyenesen az erdő széle felé tartott.
 - Kérlek, hadd vegyem le a cipőimet!- könyörögtem neki, mire durván rám mordult.
 - Siess!
 Miután megváltam a magas sarkúmtól újra elindultunk, most már sokkal gyorsabb tempóban.
 A talpamba néha-néha beleszúrt egy-egy ág, tüske, de nem mertem megszólalni, inkább csendben szenvedtem.
 Mikor megláttam, hogy hova tartunk elakadt a szavam. A városnak egyetlen fenyőfás része volt, mi meg pont oda mentünk.
 Legnagyobb elkeseredésemre nem álltunk meg a szélén, hanem elindultunk az erdő belsejébe.
 A talpamat felsértették a lehullott fenyőtüskék, s éreztem, ahogy a vér szivárog a sebektől.
 Lenyeltem a fájdalmamat,  a könnyeimet, és hagytam, hogy a fiú, akit szeretek, durván rángasson még mélyebbre az erdő átláthatatlan sötétségébe.
 Orromat elárasztotta a nehéz moha, és a fenyőgyanta illata. Felnéztem, és megpillantottam a fenyők sűrűje között a néha, néha előbukkanó telihold fényét, amely ragyogásba vonta a zöld tűleveleket.
 Ty egyszer csak megállt, de én nem figyeltem oda, és egyenesen a hátának gyalogoltam, majd lehuppantam a hideg földre.
 Félve néztem fel a fölöttem álló fiúra, aki megragadta a karomat és durván talpra rántott.
 Nekilökött a mögöttem lévő fenyőnek és szorosan hozzám simult.
 Éreztem a fa érdes kérgét a bőrömben, Ty ajkait a nyakamon, ahogy nyálas csókokkal borította el azt, egyre lejjebb, és lejjebb a melleim felé.
 - Ne!- ziháltam kétségbeesve, és hasztalan próbáltam felemelni a kezemet, hogy ellökjem a fiút, szoros bilincsként fogta le őket, miközben a szabad kezével megpróbálta lehúzni a ruha pántnélküli felső részét.
 Megvonaglott az arcom mikor a kezével megfogta a mellet, és teljesen automatikusan védekeztem.
 Felemeltem a lábam és oda rúgtam, ahol a legjobban fáj nekik.
 Fájdalmas fejjel görnyedt össze engem elengedve, én meg éltem az alkalommal.
 Ellöktem magam elől és futásnak eredtem. Reménykedtem, hogy az erdőből kifele szaladok, de nem sokáig élhettem ezzel. Egyre sűrűbben álló bokrok között menekültem, a hajam teljesen széjjeljőve lobogott utánam.
 Tüskés ágak simogatták puha karjaimat, vöröslő sebeket hagyva maguk után.
 Vékony ágak törtek szét meztelen talpam alatt, még több sérülést beszerezve ezzel.
 Időérzékemet elvesztve álltam meg, szédelegve és levegő után kapkodva. Reszketve guggoltam le, hogy erőt gyűjtsek miközben a testemet teljesen átjárta a hideg. A sérült bokám erősen bedagadt és kezdett belilulni.
 Remegő kezekkel dörzsölgettem a lábszáramat, hogy felmelegítsem őket, amikor zajt hallottam
 - Ejj, Hannah, Hannah! - Ty!
 Hogy találhatott rám? Talán mégsem voltam elég gyors?- gondoltam magamban rémülten, miközben felálltam, és felemeltem egy mellettem heverő vastag gallyat.
 - Merre vagy, te, rossz kislány?- csörtetett át a bokrokon, majd megtorpant amikor észrevett engem.
 Ő sem nézett ki jobban nálam. Zakója szakadtan lógott rajta, arcán karcolásokból szivárgott a vér.
 Egy kicsit imbolyogva sétált felém, látszott, hogy nem teljesen tiszta. De a szeme. A szemétől kirázott a hideg. Mint valami ragadozó a zsákmányára, úgy pillantott rám, és undorító mosoly terült szét az arcán.
 - Ne kéresd magad, cica!- jött még közelebb, majd kinyúlt és megragadta a karomat, én meg minden erőmet beleadva meglendítettem a gallyat és ütöttem.
Vagyis csak ütöttem volna, ugyanis Ty egyszerűen megfogta, kicsavarta a kezemből és eldobta.
 - Ugyan, édes, csak nem akarsz felbőszíteni?- lépett közelebb felvont szemöldökkel és ördögi vigyorral.
 - Nem...- nagyot nyelve léptem hátrébb, de megbotlottam és hátraestem.
 Ty élesen felnevetett, én meg a földön kúsztam tovább.
 Egyszer csak szellő mozdult mögöttem, végigborzolta a hajamat, és tovatűnt, mint ami sosem létezett.
 Meglepetten pillantottam hátra. Egy apró kis tisztásra értünk, tőlem nem messze egy kis forrásból bugyogott fel a tiszta víz. Mellette megláttam az egyetlen szomorúfűzt. Az egész városban nem lehetett találni ilyen fát.
 A földet már elsárgult fű fedte, amin némelyik helyen megcsillant a dér a holdfényben.
 - Nocsak, milyen jó kis helyet találtál!- nézett körbe elégedetten Ty, én meg felpattantam és rohanni kezdtem.
 - Hé, hé, hé, héé, állj csak meg!- ragadta meg a hajam végét, én meg fájdalmas kiáltással akadtam meg a menekülésemben.
 Újra.
 - Kezdesz feldühíteni!- nézett a fájdalomtól könnyes szemembe, miközben az övében enyhe őrület csillogott.
 Hiába tudtam, hogy ez csak az alkohol hatása, mégis megijedtem tőle. Hisz ki tudja, mit tehet velem?
 Épp szólásra nyitotta a száját, de visszacsukta, és fürkészve körülnézett.
 Meglepett a tette, így a kíváncsiságtól hajtva én is körbekémleltem, sokkal inkább a fülemre hagyatkozva.
 Csend volt. Természetellenes csend, az erdő minden zaja nélkül, egyedül a kis forrás csobogott, de mintha az is elhalkult volna.
 Aztán egyszer csak halk, nagyon, nagyon halk morgásra lettem figyelmes.
 Rémülten néztem az előttem álló fiúra, hisz bármilyen ragadozó lehetett az.
 A morgás hol elhalkult, hol felerősödött, mintha az állat járkált volna köztünk, nem tudván, hogy kivel is kezdje.
 Egyszer csak mozgásra lettem figyelmes a Ty háta mögötti bokorból, majd egy zöld villanást láttam. Egy másodperc leforgása alatt történt minden.
 Az állat előugrott, Ty maga elé rántott és úgy fordult meg velem együtt. Tágra meredt szemekkel bámultam a farkasra, a sikoly pedig belém szorult. Mintha minden lelassult volna.
 Éreztem a mögöttem levő fiú remegését, a szapora lélegzetét.
 Láttam minden egyes szálon megcsillanó holdfényt a támadó állat szőrén, és ami visszatükröződött a fehér fogairól.
 Amint földet ért természetfeletti gyorsasággal rohanni kezdett. Ty egy sikoly következtében előrelökött, ő pedig rohanni kezdett az ellenkező irányba.
 A váratlan erő miatt elestem. Ösztönszerűen csaptam fel a kezeimet az arcom elé, de éreztem, ahogy a tűhegyes fogak az oldalamba marnak. Felsikoltottam a fájdalomtól, de a halványszürke színű farkas mit sem törődve velem tovább rohant Ty irányába.
 Zokogva kaptam az oldalamon tátongó sebhez, és remegő kezekkel próbáltam  elszorítani, de hiába.
Éreztem, ahogy a meleg vér végigfolyik a combon felé, ahogy lüktet a fájdalomtól.
 Gyerünk! - gondoltam magamban. - Gyerünk! Meg tudod csinálni! Csak lassan állj fel!- bátorítottam magamat.
 Összeszorított szájjal tápászkodtam fel, nem törődve az oldalamba hasító fájdalommal. Lassan botorkáltam a tisztás széléig, majd mikor elértem, lihegve támaszkodtam egy nagy fának, hogy további erőt gyűjtsek.
 Egy kis rettegéssel a szívembe tekintettem végig a sötét erdőn, de nem törődve a félelemmel elindultam.
 Nem emlékszem, hogy hogyan és mennyi idő alatt értem el az erdő szélét.
 Egyszer csak az iskola épülete állt velem szemben, halványan derengő fényben, amit a hold kölcsönzött neki.

 Remegő testtel meredtem a sziluettjére, egészen addig, amíg el nem nyelt a sötétség.

2013. december 14., szombat

Harmadik rész


 - Nincs ruhám... - álldogáltam kétségbeesetten suli után az utcán Isa társaságában. - Holnap péntek, a bál napja...
 Két hét telt el a tesis produkcióm óta, ami lassan feledésbe merült. 
 December negyedike volt, és lassan szállingózott egy-két hópelyhecske az égből lefele, az időnek megfelelő hangulatot adva.
 - Van nálad pénz?- rázta meg a szőke haját Isa.
 - Hát... Nem sok- rágtam a szám szélét gondterhelten.
 - Mennyi?
 - Úgy negyven dolcsi körül...
 - Nem baj, majd ha kell, kipótlom!- ragadta meg a karomat, és elkezdett húzni a ruhabolt felé.
 Az ajtó csilingelve kinyílt, mi meg beléptünk a befűtött szobába.
 - Hello!- intett a pénztárosnak Isa lazán, és bejáratosan elindult a estélyiket, kisestélyiket, buliruhákat tartalmazó rész felé.
 - Hányszor jártál már itt?- siettem a lány után.
 - Én? Hát... Heti kétszer teszek legalább egy kört bent. És mióta megnyílt- fordult meg nagy lendülettel, majd mosolyogva elkezdte kiszedegetni a neki tetsző ruhákat, és a karomba pakolgatta őket.
 - Öm... Lehetne valami kevésbé rikító, feltűnő színű is közte?- kérdeztem közbe félénken, miközben a rózsaszín és sárga ruhakupacon átnéztem.
 Csilingelő hangon felkacagott, majd gyorsan rádobott egy fekete meg egy sötétkék darabot is.
 - Így megelégszik, hercegnő?- hajolt meg gúnyos komolysággal, én meg biccentettem, és hagytam, hogy még több élénk színű ruhával terheljen le.
 - Na, most már mehetsz!- irányított a próbafülkék felé, maga előtt terelgetve.
 Sóhajtva pakoltam le a ruhákat a székecskére, és már megbánva a meggondolatlan tettet, miszerint elmondom Isának a problémámat, elkezdtem levetkőzni.
 Sorban felvettem a rózsaszín, habos-babos ruhácskákat, a sárga, mélyen kivágott koktélruhákat, és megmutattam őket a várakozó lánynak.
 Neki természetesen mind tetszett, de én feszengtem bennük, így egytől egyig lekerültek rólam, vissza a fogasra.
 Sóhajtva meredtem az utolsó fekete darabra, és fáradtan átráncigáltam a fejemen.
 Mielőtt kifordultam volna a próbafülkéből vetettem egy pillantást a felszerelt tükörre, és elakadt a szavam.
 A fekete szatén anyag felé csipke volt varrva, de az egész ruha anyagát befedte, és egy kicsit hosszabb volt az aljánál,  vagy tíz centi az alján csak a csipke volt.
A fekete szín általában lesápasztotta a fehér bőrömet, de ez, ahogy rávetődött a fény, kékesen csillogott, és márványszerűvé tették a bőrömet.
 - Ez lesz az!- léptem ki boldogan a fülkéből barátnőm elé, aki elismerően végigmért.
 - Hát... Nekem jobban tetszettek a rózsaszínek, de ha neked ez kell. Mennyibe kerül?
 - Harmincöt dollár- léptem vissza a függöny mögé és lekaptam magamról a ruhát, majd felöltözve kiléptem.
 - Akkor ezzel megvagyunk- sóhajtottam fel boldogan, majd leléptünk az utcára a lépcsőről.
 - Lehet, visszamegyek azért a ruháért... - gondolkozott mellettem hangosan Isa.
 Amíg én próbáltam, ő szétnézett, és talált egy arany, strasszokkal kirakott kisestélyit, ami tökéletesen kiemelte az alakját.
 - Jó, akkor megvárjalak?- torpantam meg.
 - Nem, nem kell, menj csak, én úgyis beugrok még Kiarához - legyintett le, majd visszaszaladt a boltba.

 Csendben battyogtam haza az egyre erősödő havazásba, és a holnapi bálon járt az agyam.
 Vajon a többiek milyen ruhát fognak viselni? Hogy lesz a lányok haja? És az enyém? Tegyek fel valami sminket? Milyen cipőt vegyek? Ty mit fog felvenni? Colin? Egyáltalán, Colin kivel jön?
 Ilyen s ezekhez hasonló gondolatokkal a fejemben értem haza.
 - Sziasztok!- léptem be a házba, és lehúztam a fejemről a sapkámat, amin lassan olvadtak le a hópelyhek. - Nézzétek mit vettem!- siettem be az étkezőbe ahol a többiek ültek egy-egy forró teával a kezükben.
 Kíváncsian nézték a páragőz mögül, ahogy szerencsétlenkedtem egy sort, de végül sikerült kiszednem a ruhát.
 - De szép!- kiáltott fel Lilly, de Sophie és Jim is elismerően bólogatott.
 - És nem is volt drága!- lelkendeztem.
 Miután kicsodálták magukat a ruhában, töltöttem magamnak is egy bögre teát és leültem közéjük.
 Felszabadultan beszélgettünk mindenféléről, boldogok voltunk, és nem volt semmi problémánk.
 Én olyan hét körül hagytam őket ott, és felmentem a szobámba tanulni. 
 Épp befejeztem és összeraktam a holmimat másnapra, amikor megszólalt a telefonom, jelezve, hogy jött egy SMS-em.
 " Szép legyél holnap!"

 Ty. Mosolyogva írtam vissza neki, hogy nem fog csalódni, mire visszakaptam egy  "tudom" üzenetet.

2013. december 7., szombat

Második rész


 
- Figyelj!- szólítottam meg halkan Ty-t, miközben elhelyezkedtünk a terem hátsópadsorában.

 - Mi?- fordult felém, én meg zavartan néztem a kék szemébe. Már lassan egy éve együtt vagyunk, de ezt a tekintettet sosem fogom megszokni.
 - Láttad a bál időpontját?
 - Ja, persze, hisz mindenhol ez van kirakva!- röhögött fel, majd visszafordult a haverjához. Szomorúan néztem a terem elejére, ahol a nyomik elkezdték feltölteni az első sorokat.
 Farkastörvény, hogy a menők hátul, a kettő közötti középen a stréberek és a többi hozzájuk tartozó elöl, foglal helyet.
 - Na, mi a helyzet?- vágódott be mellém Isa, és a rózsaszínre kifestett körmeit kezdte nézegetni.
 - Hát... Ty még mindig nem hívott el a bálba- válaszoltam halkan.
 - Mi?! - fordult felém és rám meresztette a barna szemeit.
 - Jól hallottad!- mosolyodtam el fanyarul.
 - Na, várj!- tápászkodott fel, majd előttem átnyúlva megkocogtatta Ty vállát.
 - Mi van?- fordult hátra a fiú.
 - Mész a bálba?- szegezte neki Isa a kérdést.
 - Ja.
 - Hannah-val?
 -  Persze... Ő a barátnőm! Majd még mással fogok elmenni, ne gondolj már hülyeségeket!- röhögött fel, majd visszafordult beszélgetni.
 - Na, látod!- zöttyent vissza a székére a lány.
 - Kösz!- mondtam, majd elővettem a füzetemet, és figyelni kezdtem a tanárra. Merthogy már egy ideje beszélt.
 Én szorgalmasan írtam, a többiek meg mással voltak elfoglalva. Ez az egy sosem változott. Ők szórakoztak órán, aztán vagy elkérték tőlem, aki jegyzetelt órán, vagy a stréberektől fenyegetéssel megszerezték. A dolgozatoknál persze én segítettem nekik, így valahogy mindig össze tudtak szedni egy közepest.
 - Hé!- bökött meg valahol az óra felénél Ty.
 - Hm?- néztem rá fél szemmel miközben írtam.
 - Átjössz ma?- kérdezte édes mosollyal, miközben a karján nyugtatta a fejét, és elnyúlt a padon.
 - Hát... Tanulnom kéne- feleltem halkan.
 - Jaj, mindig csak tanulsz! Egy kis időt szánhatnál rám is!- panaszkodott.
 - Tudod, hogy Sophie csak azért enged meg, hogy veletek legyek, mert nem romlottak a jegyeim. - mutattam rá, ő meg bosszúsan felsóhajtott.
 - Csak ne gyere megint a főiskoláddal! Akkor, ma háromkor várlak!- állt fel a helyéről, és kiindult.
 - Fiatalúr...!- szólt rá a tanár, de abban a percben csöngettek, Ty pedig kilépett az ajtón.
 Nagy hangzavar közepette mindenki más összepakolt, majd beszélgetések közepette kicsődült a teremből. Ez az egy közös tulajdonság a diákok között.
Amint vége az órának mindenki csorda módjára megy el, legyen az stréber vagy menő.
 Az utolsó óra végéig annyit jegyzeteltem, hogy úgy éreztem leszakad a kezem.

 - Akkor, háromkor!- búcsúzott el tőlem Ty egy gyors csókkal, majd elindult az egyik kis utcán.
 - Igen- suttogtam boldogan.
 - Na jössz már?- állt meg mellettem Colin.
 - Mi? Ja, persze!- kaptam észbe, és mi is elindultunk az ellenkező irányba.
Egy pár perce mentünk még csak, de éreztem, hogy neheztel rám egy kicsit.
 - Haragszol?- sandítottam rá félénken, mire felsóhajtott és az égre nézett.
 - Nem, rád nem tudok-mosolygott rám halványan, én pedig megkönnyebbülten visszavigyorogtam rá. - Csak idegesít, ahogy ez a gyerek bánik veled!- mondta ki, én pedig éreztem, ahogy megremeg a gyomrom.
 Ezt szinte mindennap eljátssza, és mindig ugyanoda lyukadunk ki.
 - Szeretem őt. És TUDOM, hogy megbízhatok benne- vágtam vissza halkan, de erőteljesen.
 - Ne, kérlek, ne kezdjük megint!- morogta, én pedig biccentettem beleegyezésem jeléül. Tegnap nagyon összevesztünk egy ilyen beszélgetésen, és nem akartuk megint megtenni.
 - Szuper!- mosolyodott el, majd barátságosan felborzolta a hajamat.
 - Hé! Ne már!- löktem el a kezét nevetve, majd elszaladtam előle.
 - Nem menekülsz!- kiáltott utánam, és ő is rohanni kezdett.
 Felsikkantottam, amikor elkapta a derekamat és visszarántott.
 - Ez nem ér!- nevettem vidáman vele együtt. - Na, engedj el!- feszegettem boldogan a karjait, de nem engedett, sőt, inkább erősebben szorított magához.
 - Kérlek! - kértem lágyabb hangon, majd hátradöntöttem a fejemet és a mellkasának támaszkodva néztem fel rá. Visszanézett, egyenesen bele a szemembe, engem pedig elöntött a melegség. 
 Mi van ezekkel a fiúkkal, hogy mindegyiknek ilyen igéző szeme van?- gondoltam magamban egy kicsit bosszankodva, majd elmosolyodtam, amikor nyomott egy puszit az arcomra.
 - Most már mehetsz!- engedett el nevetve, én meg játékosan meglöktem. - Na, mi az? Újra akarod játszani?- húzta fel a szemöldökét vidáman, én meg kacagva szaladtam el.
 - Nem, ide nem jössz! Nem engedlek be!- kiáltottam felé vidáman, a házunk ajtajában állva.
 - Fogadjunk?- jött közelebb, én meg gyorsan bedugtam a kulcsomat a zárba és sietve kinyitottam. Még utoljára játékosan a fiúra öltöttem a nyelvemet és besurrantam az ajtón, amit aztán gyorsan becsaptam és bereteszeltem.
 - Hé, ez nem ér! Engedj be!- dörömbölt az ajtóm, én meg nevetve ráztam a fejemet, és kinéztem az ajtó ablakán. - Nem jó vicc! Ezért még bűnhődni fogsz!- "fenyegetett" meg komoly arccal, majd intett egyet és hazament.

 Vidáman pakolgattam otthon, a csendet élvezve. Sophie és Jim csak estefele jönnek haza, Lilly pedig egy cetlire írva tájékoztatott, hogy elment a másik városba bulizni a barátnőjével. 
 Fél háromkor felhagytam a tanulással, és elkezdtem készülődni.
 Megfésültem a hosszú szőke, mások szerint méz-szőke, hajamat, felvettem egy halvány rózsaszín felsőt, farmert, majd egy kis hezitálás után egy leheletnyi parfümöt.
 Mielőtt kiléptem volna a házból felkaptam egy vékony dzsekit és felvettem azt is.
 Igaz, hogy még csak ősz közepe volt, de Luis Town-ban már erősen hűlt lefele a levegő.
 Ebben közrejátszott az is, hogy az USA északi részén terült el, és a várost körülvevő erdő miatt kevés volt a napsütéses órák száma.
 Gyorsan lépkedve haladtam Ty-ék házához, közben meg élveztem, hogy a  szél bele-belekap a hajamba, simogatja az arcomat, de közben megtáncoltatja az úton heverő színes faleveleket.
 Egy jó tízperces séta alatt értem el Ty-ékhoz, majd egy kicsit a hidegtől megdermedt kezemmel megnyomtam a csengőt. Felhangzott a hangos, bimm-bamm, hang, majd rá pár perce nyílt az ajtó, én meg Ty nyakába ugrottam.
 Előbb megszorongatott, majd váltottunk egy hosszú, szenvedélyes csókot.
 - Gyere be!- húzott be a kezemnél fogva. Beköszöntem Mrs. Reagmentnek, majd felmentünk Ty szobájába.
 Amint beértünk, becsapta maga mögött az ajtót, és levetődött az ágyára. Én előbb lekaptam magamról a kiskabátot, majd mellémásztam.
 A fejemet rátettem a karjára, ő meg először gyengéden megcsókolt, aztán pedig egyre hevesebben. Boldogan viszonoztam őket, és a fellegekben éreztem magamat. Utána már csak feküdtünk egymás mellet, és néztük a másikat.
 - Annyira szeretem a szemeidet!- suttogta lágyan, miközben kisöpört egy kósza tincset az arcomból. Lesütöttem a szemeimet, és elmosolyodtam. - Olyan mint az arany!- mormolta, majd egy gyengéd puszit nyomott az orromra.
 - Én is szeretem a tiedet!- válaszoltam vissza, de ő csak megrázta a fejét.
 - A te tekinteted mindent visz!- mondta, majd szorosan magához húzva megölelt.
 A szememnek egy tulajdonsága van csak. Az, hogy gyerekkorom óta folyamatosan világosodott.
 Olyan sötétbarna szemekkel születtem, hogy szinte már feketének tűntek. Aztán, ahogy folyamatosan nőttem, elkezdett világosodni. Az elején anyáék nem vették észre, csak amikor két éves koromban visszanézték a képeimet. Elkezdtek tanakodni, hogy vajon miért, de végül arra jutottak, hogy másnak is változik a szemszíne, így annyiban hagyták. Legközelebb hatéves koromban kezdtek megint beszélni erről, majd arra jutottak, hogy elvisznek egy orvoshoz. Addigra a szemem már csokoládébarna volt, de abból is a világosabb fajta. Orvostól orvosig cipeltek, és évek múlva sem derült ki, hogy mi okozza ezt a fajta színelváltozást.
Aztán egy idő után már nem törődtek vele, hiszen a látásom nem rosszabbodott, és semmi probléma nem volt vele.
 Tizenkét éves koromra már sárgába áthajló színe volt. Tavaly, mint a méz, olyan volt, aztán idén kivilágosodott aranyra.
 Az elején sokan megbámultak miatta, de ez hamar megszűnt, ami csodálkozásra késztetett.
 Végül is, hány tizenéves lánynak van sárga szeme? Tudtommal egynek sem, így nem igazán értettem, de nem zavart.
 - Mennem kell!- törtem meg az idilli csendet kettőnk között, miközben a behunyt szemeit néztem.
 - Ne!- nyögött fel félálomban, és erőtlenül magához húzott.
 - De, muszáj!- feszegettem le a kezeit, majd nyomtam egy könnyed csókot az ajkaira, és kimentem az ajtón.
 Elköszöntem az anyukájától, és kiléptem az ajtón.
 Amint becsapódott mögöttem az ajtó megborzongtam a csontomig hatoló hidegtől.
 A fenébe!- bosszankodtam magamban. - Ty-nál hagytam a kabátomat. Most már nem megyek vissza!- döntöttem el magamban, és egy lassú kocogáshoz hasonlóban elindultam haza.

 Másnap tesivel kezdtünk. Csendben hallgattam a lányok panaszkodását az öltözőben, hogy tönkre fog menni a hajuk, a sminkjük, meg úgy mindenük. Meg hogy Mr. Rosemoor tanár úr volt olyan kedves, és kitalálta, hogy kivisz minket az udvarra talajgyakorlatozni, meg gimnasztikázni.
 Öt kör futás után kipirultan figyeltem a tanár mondandóját a következő gyakorlatról, de erősen elvonta a figyelmemet Ty karja a derekamnál ami... Lentebb volt, mint szokott.
 - Ty!- sziszegtem hátra, de fiú csak felröhögött és magához vont. Elvörösödő fejjel meredtem a tanárra, de már nem értettem meg, hogy mit mond. Mondandója végén beálltunk egy sorba, és mindenki megcsinálta a gyakorlatot, ami csak egy szimpla szaltó volt, de aki nem tudtam megcsinálni annak egy cigánykerék.
 Mikor rám került a sor, félve néztem Mr. Rosemoor-ra, aki egy biccentéssel mutatta, hogy kezdhetem.
 Vettem egy nagy levegőt, és nekifutottam. Én csak egy cigánykereket akartam megcsinálni, de amikor elrugaszkodtam a földről éreztem, hogy megperdülök a levegőben, majd talpra érkezek.
 - Miss Delray!- meredt rám elképedve a tanár, és mindenki más csodálkozva meredt rám.
 - Te... Ez egy tökéletes szaltó volt!- kezdte el Isa. - Ezt hogy csináltad? Ezzel simán bekerülhetsz a pom-pom lányok közé...
 - Nem tudom...- válaszoltam, és semmi magyarázatot nem találtam az előbbi történtekre.

2013. november 30., szombat

Első rész

Első réész :) Remélem tetszeni fog, ebben leginkább ismertető van, meg egy kis más :D Lehet rövid lett bocsánat, de csak ennyire telt erőm :) :/ Bocsánat!



Luis Town egy csendes kisváros, ahol csak olyan ezerkétszázan lakunk.
Kisváros, mivel ide csak egyetlen út vezet be-, és ki, de a főútról több kicsi utca nyílik ki, de ezek olyan keskenyek, hogy autóval nem igen lehet bemenni rajtuk. De nincs is rá szükségünk, hisz az egyik végéből a másikba fél óra alatt meg lehet tenni a távot.
 Egy erdőbe benyúló, átlagos város. De sok turista jön el ide pihenni, kirándulni, így elég sok újdonság van felénk.
 Épült egy szupermarket, lett mozink, éttermünk, és egy-két hotel is épült, mivel a látogatók addig csak panziókban, vagy apartmanokban szálltak meg.
Itt minden házhoz tartozik kert, gyönyörű virágokkal, meg veteményessel. Az itt élők nem utasítják vissza a piszkos munkát, hisz régen ezt a várost is a puszta kezükkel építették fel.
 Csak egy kis bökkenő van. Sokan elmennek innen, és egyre kevesebben költöznek be. Tény, hogy vannak olyan emberek, akik egyszer itt jártak, beleszerettek ebbe a városba és itt maradtak.
 De azok, akiknek már a dédszülei is itt éltek, szinte menekülnek el innen.
Menekülnek az emlékek, kötelékek elől.
Sosem értettem miért. Ha már ide születtem, akkor itt is maradok!
 Engem sosem csábított a nyüzsgés, a fények, a zaj. Én szerettem itt élni. Órák hosszat tudtam kint ülni a kertünkben és hallgatni, ahogy a madarak csiripelnek, ahogy a kis állatok motoszkálnak az erdő szélén, ahogy a szél halkan lengedezik a fák között.
 Az ilyen tulajdonságaim miatt voltam magányos a gimi első két évében. Aztán egyszer csak ideköltöztek Ty-ék, és a matektanár engem kért meg, hogy segítsek felzárkózni a fiúnak.
 Minden hétvégén átmentem hozzájuk, tanultunk, közben pedig egyre jobban megismertük egymást. Ennek csak egy valaki nem örült. A legjobb barátom, Colin.
 Ő volt az, aki mellettem állt, amikor tizennégy éves koromban meghaltak a szüleim, és Anya legjobb barátnőjéhez kerültem, az ő családja lett a törvényes gyámom. 
 A fiú adott erőt ahhoz, hogy a régi házunkban összepakoljak minden saját holmit, és átvigyem Sophie-ékhoz, de közben ne essek össze a rám törő emlékek súlya alatt. Rengeteget sírtam a vállán, éjszakákba nyúlóan maradt mellettem immár új otthonomban, így hát természetesen rosszallta, amikor elkezdtem hanyagolni Ty miatt.
 De új családom örült neki, végre újra tudtam nevetni, normálisan beszéltem velük, és a mostohanővéremmel Lilly-vel. Annyi év után már nem találtak rám a szobámba magam elé meredő üveges tekintettel, ahogy a régi emlékeimen rágódtam. Hiába járattak pszichológushoz, az én életembe Ty hozta el a gyógyulást.
 Mint gyógyító balzsam, olyan volt az ő közelsége sérült lelkemre.
 Egy év múlva Ty már bőven a menők életében járt az iskolában, míg én a bénák, nyomik mezőnyét erősítettem. De miután egyik nap kézen fogva jelentünk meg az iskola ajtajában, egy csapásra bekerültem közéjük.
 Megszédített ez a fajtaváltozás. Sokkal másabb volt, hangosabb pörgősebb, bulisabb. De én nem ehhez voltam szokva, így én ezektől legtöbbször félrevonultam, és meghúztam magamat a háttérben. 
 Ezen túl minden nap a pompom-lányok mellet ettem, míg a szomszéd asztalnál a kosarasok hangoskodtak, közöttük a főszólóval Ty-jal, aki a csapatkapitány volt, így természetesen neki volt a legnagyobb szava a csapatban. A lányoknál Isabella volt a főlány. Tudjátok, az-az igazi szőke, bombaalakú, gonosz dög, aki mindig egy rózsaszín rágón nyammog. Lenézte az embereket, engem is lenézett, egészen addig míg közéjük nem kerültem. Természetesen megpróbált utána kedveskedni nekem, de én éreztem a belőle áradó dühöt és haragot, ami felém irányult, így bölcsen távolságtartó voltam vele.

 - Iratkozzatok fel! A bál Királyi párja választás! Megszavazhatjátok a Bálkirály és Királynőt!- harsogta rekedten a hangszóró szünetben, miközben a diákok elözönlötték a folyosót.
 - Jelentkeztél már?- ragadta meg a karomat Isa, én meg megéreztem édes leheletét az arcomban.
 - Nem... Nem szándékoztam- mondtam vontatottan.
 - De, neked muszáj jelentkezned! Csak nem akarod, hogy egy másik lány ölelgesse a fotózás alatt Ty-t? - vonszolt maga után a jelentkezőpulthoz, én meg magamban igazat adtam neki. Csendben figyeltem, ahogy felirat, nem törődve azzal, hogy a srác a pult mögött szemtelenül bámulja a dekoltázsát, és mivel lehajolt még nagyobb belátást engedélyezett. 
 - Na, kész is van!- emelkedett fel, és mosolyogva a csalódott fiúnak adta a lapot. - Gyere, a többiek biztos várnak már minket!- ragadta meg újra a karomat, és elindultunk az ebédlő felé.
 Egy röpke csókot nyomtam Ty-nak, majd le akartam ülni a helyemre, de a fiú a derekamnál fogva visszarántott, én pedig az ölébe estem.
 - Ty, ne már!- nevettem zavartan pirosra gyúlt arccal.
 - Ne már, bébi!- csókolt a nyakamba nem törődve a bámuló tekintetekkel, és továbbra is szorosan tartott az ölében.
 - Kérlek!- leheltem a fülébe a zavartól remegő hangon.
 - Talán nem élvezed?- kérdezett vissza kaján mosollyal, én meg még jobban elvörösödve elfordultam.
 - Nem hallottad? El szeretne menni! Szóval vedd le róla a kezedet!- ragadta meg egy kéz Ty vállát én meg rémülten néztem fel megismerve a hangot.
 Colin volt az, izzó tekintettel nézett le az ülő fiúra.
 - Mert akkor mi lesz?- röhögött fel Ty, de elengedte a derekamat, én meg gyorsan felpattantam. - Ha jól tudom, az én barátnőm. Az ENYÉM, nem pedig a tiéd!- harsogta röhögve, osztatlan sikert aratva a pompom-lányok és a kosárcsapat körében. Az idegtől remegő fiú karjára tettem a kezemet mintegy megnyugtatásképpen.
 - Colin, semmi baj.- suttogtam neki, mire rám nézett azokkal a zöld szemeivel.
 - Biztos?
 - Igen!- bólintottam, és úgy tűnt vagyok olyan határozott, hogy el tudom hitetni ez t vele.
 - Hát... Akkor jó- fordult meg, és lesétált.
Sóhajtva néztem utána, és egy kérdés rántott ki a gondolataimból.
 - Nem értem, hogy tudsz ilyen gyökérrel barátkozni!- röhögött Ty, én meg nem tudtam mit mondani erre.

2013. november 24., vasárnap

Prológus


 - Nem... Nem lehetsz AZ!- suttogta a lány döbbenten, miközben az előtte álló fiút nézte. - Ez nem lehet! Nem...- dadogott, majd lassan előrelépett egyet.
Lélegzetvisszafojtva lépdelt a fiú felé a tisztáson át, majd mikor elé ért megállt, és kiengedte a levegőt.
 - Nem...- nézett kétségbeesetten a lány, amikor megérezte az illatát. Nem volt benne semmi különös, emberi orrnak.
 De ő farkas volt, és a farkasok azért léteztek, hogy megöljék az olyanokat, mint Ő. 
 A lány küszködve próbálta legyűrni ezt az énjét, és felemelte a kezét, hogy megérintse a fiú tenyerét.
 Sima volt, és egy-két fokkal hidegebb, mint egy átlagemberé, és ez végképp összetört minden reményt a lányban.
 - Colin... Menj innen! Meg fognak ölni! Hallod? Hogy jutott eszedbe ide jönni? Ez a farkasok területe!- lábadt könnybe a lány szeme, miközben megpróbálta a fiút elküldeni. 
 Aztán egyszer csak neszezést hallott a tisztás bal oldalán lévő erdősávból. Odakapta a fejét és felsikoltott.
 - Colin! FUSS!- üvöltötte a lány kétségbeesve, amikor meglátta a fekete farkast.  Meglökte a fiút, hogy mozgásra bírja, de nem sokat ért vele. A szőke srác kisebb döbbenettel bámulta a felé rohanó állatott, és teljesen megdermedt a meglepetéstől.
 - Jason, NE!- ugrott a lány a farkas elé, de az ügyet sem vetve rá kikerülte és teljes erőből rohant az áldozata felé. - Nem! Ezt nem engedem!- sikította a lány, miközben érezte, ahogy a melegség végig elönti a testét. De nem sikerült átváltoznia, mivel két kisebb farkas ugrott elé, kicsit meglökve őt, így kiesett a koncentrálásból.
 - Menjetek innen!- vicsorgott a két állatra a lány, majd feltekintett az égre.
 Abban a pillanatban bukkant elő a hold a fák mögül, és nappali fénnyel árasztotta el a tisztást. A két farkas is felnézett, majd egy kis ijedtséggel a szemükben néztek vissza a lehunyt szemmel előttük ülő kicsi alakra.
 - Itt az idő mindent megváltoztatni!- suttogta a lány, miközben egész testén remegéshullámok futottak át. Mikor kinyitotta a szemeit, sárga fény villant meg bennük, és érezni lehetett a dühöt, amit magából árasztott.

 Érezte, ahogy a teste átlényegül, és immáron négy lábon állva rámordult az előtte álló két farkasra, akik nyüszítve utat engedtek neki, ő pedig rohanni kezdett arra, ahonnan a harc hangjait hallotta.