Első rész

Első réész :) Remélem tetszeni fog, ebben leginkább ismertető van, meg egy kis más :D Lehet rövid lett bocsánat, de csak ennyire telt erőm :) :/ Bocsánat!

Luis Town egy csendes kisváros, ahol csak olyan ezerkétszázan lakunk.

Kisváros, mivel ide csak egyetlen út vezet be-, és ki, de a főútról több kicsi utca nyílik ki, de ezek olyan keskenyek, hogy autóval nem igen lehet bemenni rajtuk. De nincs is rá szükségünk, hisz az egyik végéből a másikba fél óra alatt meg lehet tenni a távot.

 Egy erdőbe benyúló, átlagos város. De sok turista jön el ide pihenni, kirándulni, így elég sok újdonság van felénk.

 Épült egy szupermarket, lett mozink, éttermünk, és egy-két hotel is épült, mivel a látogatók addig csak panziókban, vagy apartmanokban szálltak meg.

Itt minden házhoz tartozik kert, gyönyörű virágokkal, meg veteményessel. Az itt élők nem utasítják vissza a piszkos munkát, hisz régen ezt a várost is a puszta kezükkel építették fel.

 Csak egy kis bökkenő van. Sokan elmennek innen, és egyre kevesebben költöznek be. Tény, hogy vannak olyan emberek, akik egyszer itt jártak, beleszerettek ebbe a városba és itt maradtak.

 De azok, akiknek már a dédszülei is itt éltek, szinte menekülnek el innen.

Menekülnek az emlékek, kötelékek elől.

Sosem értettem miért. Ha már ide születtem, akkor itt is maradok!

 Engem sosem csábított a nyüzsgés, a fények, a zaj. Én szerettem itt élni. Órák hosszat tudtam kint ülni a kertünkben és hallgatni, ahogy a madarak csiripelnek, ahogy a kis állatok motoszkálnak az erdő szélén, ahogy a szél halkan lengedezik a fák között.

 Az ilyen tulajdonságaim miatt voltam magányos a gimi első két évében. Aztán egyszer csak ideköltöztek Ty-ék, és a matektanár engem kért meg, hogy segítsek felzárkózni a fiúnak.

 Minden hétvégén átmentem hozzájuk, tanultunk, közben pedig egyre jobban megismertük egymást. Ennek csak egy valaki nem örült. A legjobb barátom, Colin.

 Ő volt az, aki mellettem állt, amikor tizennégy éves koromban meghaltak a szüleim, és Anya legjobb barátnőjéhez kerültem, az ő családja lett a törvényes gyámom. 

 A fiú adott erőt ahhoz, hogy a régi házunkban összepakoljak minden saját holmit, és átvigyem Sophie-ékhoz, de közben ne essek össze a rám törő emlékek súlya alatt. Rengeteget sírtam a vállán, éjszakákba nyúlóan maradt mellettem immár új otthonomban, így hát természetesen rosszallta, amikor elkezdtem hanyagolni Ty miatt.

 De új családom örült neki, végre újra tudtam nevetni, normálisan beszéltem velük, és a mostohanővéremmel Lilly-vel. Annyi év után már nem találtak rám a szobámba magam elé meredő üveges tekintettel, ahogy a régi emlékeimen rágódtam. Hiába járattak pszichológushoz, az én életembe Ty hozta el a gyógyulást.

 Mint gyógyító balzsam, olyan volt az ő közelsége sérült lelkemre.

 Egy év múlva Ty már bőven a menők életében járt az iskolában, míg én a bénák, nyomik mezőnyét erősítettem. De miután egyik nap kézen fogva jelentünk meg az iskola ajtajában, egy csapásra bekerültem közéjük.

 Megszédített ez a fajtaváltozás. Sokkal másabb volt, hangosabb pörgősebb, bulisabb. De én nem ehhez voltam szokva, így én ezektől legtöbbször félrevonultam, és meghúztam magamat a háttérben. 

 Ezen túl minden nap a pompom-lányok mellet ettem, míg a szomszéd asztalnál a kosarasok hangoskodtak, közöttük a főszólóval Ty-jal, aki a csapatkapitány volt, így természetesen neki volt a legnagyobb szava a csapatban. A lányoknál Isabella volt a főlány. Tudjátok, az-az igazi szőke, bombaalakú, gonosz dög, aki mindig egy rózsaszín rágón nyammog. Lenézte az embereket, engem is lenézett, egészen addig míg közéjük nem kerültem. Természetesen megpróbált utána kedveskedni nekem, de én éreztem a belőle áradó dühöt és haragot, ami felém irányult, így bölcsen távolságtartó voltam vele.

 - Iratkozzatok fel! A bál Királyi párja választás! Megszavazhatjátok a Bálkirály és Királynőt!- harsogta rekedten a hangszóró szünetben, miközben a diákok elözönlötték a folyosót.

 - Jelentkeztél már?- ragadta meg a karomat Isa, én meg megéreztem édes leheletét az arcomban.

 - Nem... Nem szándékoztam- mondtam vontatottan.

 - De, neked muszáj jelentkezned! Csak nem akarod, hogy egy másik lány ölelgesse a fotózás alatt Ty-t? - vonszolt maga után a jelentkezőpulthoz, én meg magamban igazat adtam neki. Csendben figyeltem, ahogy felirat, nem törődve azzal, hogy a srác a pult mögött szemtelenül bámulja a dekoltázsát, és mivel lehajolt még nagyobb belátást engedélyezett. 

 - Na, kész is van!- emelkedett fel, és mosolyogva a csalódott fiúnak adta a lapot. - Gyere, a többiek biztos várnak már minket!- ragadta meg újra a karomat, és elindultunk az ebédlő felé.

 Egy röpke csókot nyomtam Ty-nak, majd le akartam ülni a helyemre, de a fiú a derekamnál fogva visszarántott, én pedig az ölébe estem.

 - Ty, ne már!- nevettem zavartan pirosra gyúlt arccal.

 - Ne már, bébi!- csókolt a nyakamba nem törődve a bámuló tekintetekkel, és továbbra is szorosan tartott az ölében.

 - Kérlek!- leheltem a fülébe a zavartól remegő hangon.

 - Talán nem élvezed?- kérdezett vissza kaján mosollyal, én meg még jobban elvörösödve elfordultam.

 - Nem hallottad? El szeretne menni! Szóval vedd le róla a kezedet!- ragadta meg egy kéz Ty vállát én meg rémülten néztem fel megismerve a hangot.

 Colin volt az, izzó tekintettel nézett le az ülő fiúra.

 - Mert akkor mi lesz?- röhögött fel Ty, de elengedte a derekamat, én meg gyorsan felpattantam. - Ha jól tudom, az én barátnőm. Az ENYÉM, nem pedig a tiéd!- harsogta röhögve, osztatlan sikert aratva a pompom-lányok és a kosárcsapat körében. Az idegtől remegő fiú karjára tettem a kezemet mintegy megnyugtatásképpen.

 - Colin, semmi baj.- suttogtam neki, mire rám nézett azokkal a zöld szemeivel.

 - Biztos?

 - Igen!- bólintottam, és úgy tűnt vagyok olyan határozott, hogy el tudom hitetni ez t vele.

 - Hát... Akkor jó- fordult meg, és lesétált.

Sóhajtva néztem utána, és egy kérdés rántott ki a gondolataimból.

 - Nem értem, hogy tudsz ilyen gyökérrel barátkozni!- röhögött Ty, én meg nem tudtam mit mondani erre.