Második rész

 

- Figyelj!- szólítottam meg halkan Ty-t, miközben elhelyezkedtünk a terem hátsópadsorában.

 - Mi?- fordult felém, én meg zavartan néztem a kék szemébe. Már lassan egy éve együtt vagyunk, de ezt a tekintettet sosem fogom megszokni.

 - Láttad a bál időpontját?

 - Ja, persze, hisz mindenhol ez van kirakva!- röhögött fel, majd visszafordult a haverjához. Szomorúan néztem a terem elejére, ahol a nyomik elkezdték feltölteni az első sorokat.

 Farkastörvény, hogy a menők hátul, a kettő közötti középen a stréberek és a többi hozzájuk tartozó elöl, foglal helyet.

 - Na, mi a helyzet?- vágódott be mellém Isa, és a rózsaszínre kifestett körmeit kezdte nézegetni.

 - Hát... Ty még mindig nem hívott el a bálba- válaszoltam halkan.

 - Mi?! - fordult felém és rám meresztette a barna szemeit.

 - Jól hallottad!- mosolyodtam el fanyarul.

 - Na, várj!- tápászkodott fel, majd előttem átnyúlva megkocogtatta Ty vállát.

 - Mi van?- fordult hátra a fiú.

 - Mész a bálba?- szegezte neki Isa a kérdést.

 - Ja.

 - Hannah-val?

 -  Persze... Ő a barátnőm! Majd még mással fogok elmenni, ne gondolj már hülyeségeket!- röhögött fel, majd visszafordult beszélgetni.

 - Na, látod!- zöttyent vissza a székére a lány.

 - Kösz!- mondtam, majd elővettem a füzetemet, és figyelni kezdtem a tanárra. Merthogy már egy ideje beszélt.

 Én szorgalmasan írtam, a többiek meg mással voltak elfoglalva. Ez az egy sosem változott. Ők szórakoztak órán, aztán vagy elkérték tőlem, aki jegyzetelt órán, vagy a stréberektől fenyegetéssel megszerezték. A dolgozatoknál persze én segítettem nekik, így valahogy mindig össze tudtak szedni egy közepest.

 - Hé!- bökött meg valahol az óra felénél Ty.

 - Hm?- néztem rá fél szemmel miközben írtam.

 - Átjössz ma?- kérdezte édes mosollyal, miközben a karján nyugtatta a fejét, és elnyúlt a padon.

 - Hát... Tanulnom kéne- feleltem halkan.

 - Jaj, mindig csak tanulsz! Egy kis időt szánhatnál rám is!- panaszkodott.

 - Tudod, hogy Sophie csak azért enged meg, hogy veletek legyek, mert nem romlottak a jegyeim. - mutattam rá, ő meg bosszúsan felsóhajtott.

 - Csak ne gyere megint a főiskoláddal! Akkor, ma háromkor várlak!- állt fel a helyéről, és kiindult.

 - Fiatalúr...!- szólt rá a tanár, de abban a percben csöngettek, Ty pedig kilépett az ajtón.

 Nagy hangzavar közepette mindenki más összepakolt, majd beszélgetések közepette kicsődült a teremből. Ez az egy közös tulajdonság a diákok között.

Amint vége az órának mindenki csorda módjára megy el, legyen az stréber vagy menő.

 Az utolsó óra végéig annyit jegyzeteltem, hogy úgy éreztem leszakad a kezem.

 - Akkor, háromkor!- búcsúzott el tőlem Ty egy gyors csókkal, majd elindult az egyik kis utcán.

 - Igen- suttogtam boldogan.

 - Na jössz már?- állt meg mellettem Colin.

 - Mi? Ja, persze!- kaptam észbe, és mi is elindultunk az ellenkező irányba.

Egy pár perce mentünk még csak, de éreztem, hogy neheztel rám egy kicsit.

 - Haragszol?- sandítottam rá félénken, mire felsóhajtott és az égre nézett.

 - Nem, rád nem tudok-mosolygott rám halványan, én pedig megkönnyebbülten visszavigyorogtam rá. - Csak idegesít, ahogy ez a gyerek bánik veled!- mondta ki, én pedig éreztem, ahogy megremeg a gyomrom.

 Ezt szinte mindennap eljátssza, és mindig ugyanoda lyukadunk ki.

 - Szeretem őt. És TUDOM, hogy megbízhatok benne- vágtam vissza halkan, de erőteljesen.

 - Ne, kérlek, ne kezdjük megint!- morogta, én pedig biccentettem beleegyezésem jeléül. Tegnap nagyon összevesztünk egy ilyen beszélgetésen, és nem akartuk megint megtenni.

 - Szuper!- mosolyodott el, majd barátságosan felborzolta a hajamat.

 - Hé! Ne már!- löktem el a kezét nevetve, majd elszaladtam előle.

 - Nem menekülsz!- kiáltott utánam, és ő is rohanni kezdett.

 Felsikkantottam, amikor elkapta a derekamat és visszarántott.

 - Ez nem ér!- nevettem vidáman vele együtt. - Na, engedj el!- feszegettem boldogan a karjait, de nem engedett, sőt, inkább erősebben szorított magához.

 - Kérlek! - kértem lágyabb hangon, majd hátradöntöttem a fejemet és a mellkasának támaszkodva néztem fel rá. Visszanézett, egyenesen bele a szemembe, engem pedig elöntött a melegség. 

 Mi van ezekkel a fiúkkal, hogy mindegyiknek ilyen igéző szeme van?- gondoltam magamban egy kicsit bosszankodva, majd elmosolyodtam, amikor nyomott egy puszit az arcomra.

 - Most már mehetsz!- engedett el nevetve, én meg játékosan meglöktem. - Na, mi az? Újra akarod játszani?- húzta fel a szemöldökét vidáman, én meg kacagva szaladtam el.

 - Nem, ide nem jössz! Nem engedlek be!- kiáltottam felé vidáman, a házunk ajtajában állva.

 - Fogadjunk?- jött közelebb, én meg gyorsan bedugtam a kulcsomat a zárba és sietve kinyitottam. Még utoljára játékosan a fiúra öltöttem a nyelvemet és besurrantam az ajtón, amit aztán gyorsan becsaptam és bereteszeltem.

 - Hé, ez nem ér! Engedj be!- dörömbölt az ajtóm, én meg nevetve ráztam a fejemet, és kinéztem az ajtó ablakán. - Nem jó vicc! Ezért még bűnhődni fogsz!- "fenyegetett" meg komoly arccal, majd intett egyet és hazament.

 Vidáman pakolgattam otthon, a csendet élvezve. Sophie és Jim csak estefele jönnek haza, Lilly pedig egy cetlire írva tájékoztatott, hogy elment a másik városba bulizni a barátnőjével. 

 Fél háromkor felhagytam a tanulással, és elkezdtem készülődni.

 Megfésültem a hosszú szőke, mások szerint méz-szőke, hajamat, felvettem egy halvány rózsaszín felsőt, farmert, majd egy kis hezitálás után egy leheletnyi parfümöt.

 Mielőtt kiléptem volna a házból felkaptam egy vékony dzsekit és felvettem azt is.

 Igaz, hogy még csak ősz közepe volt, de Luis Town-ban már erősen hűlt lefele a levegő.

 Ebben közrejátszott az is, hogy az USA északi részén terült el, és a várost körülvevő erdő miatt kevés volt a napsütéses órák száma.

 Gyorsan lépkedve haladtam Ty-ék házához, közben meg élveztem, hogy a  szél bele-belekap a hajamba, simogatja az arcomat, de közben megtáncoltatja az úton heverő színes faleveleket.

 Egy jó tízperces séta alatt értem el Ty-ékhoz, majd egy kicsit a hidegtől megdermedt kezemmel megnyomtam a csengőt. Felhangzott a hangos, bimm-bamm, hang, majd rá pár perce nyílt az ajtó, én meg Ty nyakába ugrottam.

 Előbb megszorongatott, majd váltottunk egy hosszú, szenvedélyes csókot.

 - Gyere be!- húzott be a kezemnél fogva. Beköszöntem Mrs. Reagmentnek, majd felmentünk Ty szobájába.

 Amint beértünk, becsapta maga mögött az ajtót, és levetődött az ágyára. Én előbb lekaptam magamról a kiskabátot, majd mellémásztam.

 A fejemet rátettem a karjára, ő meg először gyengéden megcsókolt, aztán pedig egyre hevesebben. Boldogan viszonoztam őket, és a fellegekben éreztem magamat. Utána már csak feküdtünk egymás mellet, és néztük a másikat.

 - Annyira szeretem a szemeidet!- suttogta lágyan, miközben kisöpört egy kósza tincset az arcomból. Lesütöttem a szemeimet, és elmosolyodtam. - Olyan mint az arany!- mormolta, majd egy gyengéd puszit nyomott az orromra.

 - Én is szeretem a tiedet!- válaszoltam vissza, de ő csak megrázta a fejét.

 - A te tekinteted mindent visz!- mondta, majd szorosan magához húzva megölelt.

 A szememnek egy tulajdonsága van csak. Az, hogy gyerekkorom óta folyamatosan világosodott.

 Olyan sötétbarna szemekkel születtem, hogy szinte már feketének tűntek. Aztán, ahogy folyamatosan nőttem, elkezdett világosodni. Az elején anyáék nem vették észre, csak amikor két éves koromban visszanézték a képeimet. Elkezdtek tanakodni, hogy vajon miért, de végül arra jutottak, hogy másnak is változik a szemszíne, így annyiban hagyták. Legközelebb hatéves koromban kezdtek megint beszélni erről, majd arra jutottak, hogy elvisznek egy orvoshoz. Addigra a szemem már csokoládébarna volt, de abból is a világosabb fajta. Orvostól orvosig cipeltek, és évek múlva sem derült ki, hogy mi okozza ezt a fajta színelváltozást.

Aztán egy idő után már nem törődtek vele, hiszen a látásom nem rosszabbodott, és semmi probléma nem volt vele.

 Tizenkét éves koromra már sárgába áthajló színe volt. Tavaly, mint a méz, olyan volt, aztán idén kivilágosodott aranyra.

 Az elején sokan megbámultak miatta, de ez hamar megszűnt, ami csodálkozásra késztetett.

 Végül is, hány tizenéves lánynak van sárga szeme? Tudtommal egynek sem, így nem igazán értettem, de nem zavart.

 - Mennem kell!- törtem meg az idilli csendet kettőnk között, miközben a behunyt szemeit néztem.

 - Ne!- nyögött fel félálomban, és erőtlenül magához húzott.

 - De, muszáj!- feszegettem le a kezeit, majd nyomtam egy könnyed csókot az ajkaira, és kimentem az ajtón.

 Elköszöntem az anyukájától, és kiléptem az ajtón.

 Amint becsapódott mögöttem az ajtó megborzongtam a csontomig hatoló hidegtől.

 A fenébe!- bosszankodtam magamban. - Ty-nál hagytam a kabátomat. Most már nem megyek vissza!- döntöttem el magamban, és egy lassú kocogáshoz hasonlóban elindultam haza.

 Másnap tesivel kezdtünk. Csendben hallgattam a lányok panaszkodását az öltözőben, hogy tönkre fog menni a hajuk, a sminkjük, meg úgy mindenük. Meg hogy Mr. Rosemoor tanár úr volt olyan kedves, és kitalálta, hogy kivisz minket az udvarra talajgyakorlatozni, meg gimnasztikázni.

 Öt kör futás után kipirultan figyeltem a tanár mondandóját a következő gyakorlatról, de erősen elvonta a figyelmemet Ty karja a derekamnál ami... Lentebb volt, mint szokott.

 - Ty!- sziszegtem hátra, de fiú csak felröhögött és magához vont. Elvörösödő fejjel meredtem a tanárra, de már nem értettem meg, hogy mit mond. Mondandója végén beálltunk egy sorba, és mindenki megcsinálta a gyakorlatot, ami csak egy szimpla szaltó volt, de aki nem tudtam megcsinálni annak egy cigánykerék.

 Mikor rám került a sor, félve néztem Mr. Rosemoor-ra, aki egy biccentéssel mutatta, hogy kezdhetem.

 Vettem egy nagy levegőt, és nekifutottam. Én csak egy cigánykereket akartam megcsinálni, de amikor elrugaszkodtam a földről éreztem, hogy megperdülök a levegőben, majd talpra érkezek.

 - Miss Delray!- meredt rám elképedve a tanár, és mindenki más csodálkozva meredt rám.

 - Te... Ez egy tökéletes szaltó volt!- kezdte el Isa. - Ezt hogy csináltad? Ezzel simán bekerülhetsz a pom-pom lányok közé...

 - Nem tudom...- válaszoltam, és semmi magyarázatot nem találtam az előbbi történtekre.