Ötödik rész

Helló, helló, itt az új rész:) Csak annyit szeretnék, hogy kaptam egy szívet melengető kritikát (KATT) aminek nagyon örülök :)

Ja, meg hogy mint látjátok új lett a kinézet :) Hogy tetszik? :)

Jó olvasást! ^^

 Amikor legközelebb magamhoz tértem az ég feketeségét láttam meg. Csak bámultam a felhők mögül előbukkanó csillagokat, nem gondolkoztam, csak éreztem.

 Éreztem a sebnél levő forró, dühös, lüktető fájdalmat,  a testemet átjáró szelet, ami friss hó szagát hozta.

 Éreztem a föld keménységét, a gallyakat, a rögöket a hátam alatt.

 Lassan, nehézkesen elfordítottam a fejemet és az iskola felé néztem. Ebben a pillanatban hangos üdvrivalgás hallatszott, pár percig tartott csak, aztán csönd lett.

 Hirtelen megéreztem, hogy valami az arcomra ül. 

 Valami, ami hozzámért és szinte pillanatok alatt vízcseppé alakult át és lefolyt az arcomon. Aztán megláttam a szeme előtt ellibegő fehérséget.

 Hó.

 Lassan szállingózott az égből, vékonyan befedve mindent a hideg puhaságukkal. Engem is.

 Anya kiskoromban mindig azt mesélte, hogy a hó az tulajdonképpen az angyalok szárnyáról lehullott toll.

 Csak annyi a különbség, gondoltam magamban, hogy a toll puha és melengető, míg a hó puha, de hideget hozó.

 Lassan már semmit nem érzékeltem, csak bámultam a földön fekve, de nem fogtam fel  semmit a látottakból. Egyfajta kábulatba estem.

 - Hé, Hannah! HANNAH!- hallottam meg egy hangot és  megéreztem egy meleg, szinte már perzselő, kezet a meztelen vállamon.- Hannah, hallasz engem?- rázogatott meg gyengén az illető, én meg kábán ráemeltem a tekintetemet.

 - Colin- suttogtam... volna, de nem jött ki hang a torkomon, csak a végét sikerült rekedten kiejtenem.

"In"- ennyit bírtam csak kiejteni, de a fiú megkönnyebbülten felsóhajtott.

 - Áldjon meg az Isten, nem haltál meg! Már azt hittem, hogy megfagytál!- mondta, majd lassan felhúzta a fejemet az ölébe és elkiáltotta magát.

 - Hé, mindenki! Megtaláltam! De csak Hannah-t, Ty nincs itt!- majd visszafordította a tekintetét rám.- Tiszta hideg vagy, mint a jég. Mondjuk nem csoda, rendesen betemetett a hó- mondta csendesen, majd lerángatta magáról a zakóját és be akart takarni vele amikor a tekintete megakadt az oldalamon.

 - Te jó ég, mi ez? Mi történt veled te lány?- nyúlt óvatosan a sebhez, én pedig megrándultam amikor elszorította felette nem sokkal az ereket, hogy ne veszítsek több vért.

 - Úristen, még szerencse, hogy időben megtaláltuk!- rohant hozzánk a fizika tanárnő a tesitanárunkkal. Mr. Rosemoorral, az öreg angoltanárral és a nővérkével.

 - Rendben, Felkry, ügyes volt, de most hadd segítsünk!- nyúlt felém Rosemoor, de megakadt a mozdulatában.

 - Sylvia, hívja a mentőket!- suttogta döbbenten és lesokkolva az oldalamra meredve.

 - Miért?- hajolt közelebb a kíváncsi tanárnő, de mielőtt választ kapott volna a kérdésére meglátta a sebet és felsikoltott.

 - Jézus Mária és József a mennyekben- kezdett el sopánkodni de Rosemoor durván félbeszakította a fohászát.

 - Úgy értettem most!- mondta, mire a sovány, öreg nő gyorsan eltipegett az ortopédiás cipőjében.- Jól van, Hannah, most fel fogunk emelni. Rendben?- nézett rám, én meg csak bámultam rá, majd amikor felfogtam, hogy mit kérdezett lassan biccentettem egy aprót.

 - Lehet fájni fog!- szólt figyelmeztetően mikor leguggolt mellénk és alám csúsztatta a kezeit, majd felemelt, gyorsan de biztosan tartva.

 A seb húzódott a mozdulattól, én felsikoltottam a fájdalomtól és minden elsötétült előttem.

 Gépek csipogására eszméltem fel. Lassan eveztem ki az öntudatlanság sötét tengeréről. 

 Éreztem a kórházak jellegzetes steril szagát, az összegyűrt anyagot alattam és a közelemben ülő valaki illatát.

 Erőlködve próbáltam felnyitni a szememet, majd amikor sikerült öröm töltött el.

 Lassan néztem körül, minden egyes tárgyat alaposan szemügyre vettem.

 - Hannah!- hallottam meg Sophie halk hangját és odanéztem.- Ó, végre! Már ezerszer hálát adtam az égnek, hogy nem veszítettelek el téged is, de érzem hogy van még mit megköszönnöm!- borult a nyakamba szorosan magához húzva.

 - So... Sophie?

 - Igen drágám, én vagyok az!- mosolygott rám könnyes szemmel, én meg egy kicsit zavartan néztem vissza rá.

 - De... miért vagyok itt?- kérdeztem tompán és megpróbáltam visszapörgetni az eseményeket, de nem sikerült, csak megfájdult a fejem.

 - Tessék? Hannah.. Nem emlékszel?- kerekedtek el a szemei mire óvatosan megráztam sajgó fejemet.- Egy pillanat!- állt fel az ágy mellől és kisietett az ajtón.

 Kérdőn néztem utána, majd megvontam a vállamat és körbenéztem újra. 

 A mellettem levő gép fülsértően hangosan csipogott, de nem tudtam vele mit kezdeni, túl messze volt tőlem ahhoz hogy kikapcsolhassam, így olyan valami után néztem ami elvonhatja a figyelmemet az idegesítő hangról.

 Megakadt a tekintetem az ablakban nyíló orchideán és azt kezdtem el behatóan tanulmányozni.

 Bár kétszer akkora távolságra volt tőlem mint az idegtépő csipogó, mégis minden egyes szirmot kitudtam venni a három virágfejről. 

Homlokráncolva néztem végig a lila fejeken, majd a méregzöld levelekre esett a pillantásom.

 Minél tovább néztem annál inkább kirajzolódtak az erek én meg megszámoltam őket. Tizenkét darab volt mind a négy levélen. Már épp annak akartam nekiállni, hogy megszámolom a növényre eső fénysugarakat amikor beléptek az ajtón.

 Érdeklődve pillantottam oda, elszakítva a tekintetemet a virágról.

Sophie jött vissza egy doktorral, akinek nem tudtam a nevét.

 - Hannah, ő itt Carrer doktor úr!- mutatta be a nő, de fölösleges volt, ugyanis már rég leolvastam a kis réztáblácskáról ami a doktor mellén lógott

 Dr. T. Carrer

 - Üdv!- intettem neki hanyagul, majd csak néztem rá.

 Rögtön felfedeztem, hogy a dús fekete hajába megvillan egy-egy ezüstös szál is. A szeme alatt mély karikák húzódtak ami kialvatlanságról tett tanúbizonyságot, de pajkosan kék tekintete volt, és ha mosolygott szarkalábak keletkezett a szeme mellett.

 - Nos, édesanyád- kezdte el, de Sophie megköszörülte a torkát mire T. Carrer bocsánatkérően rápillantott és kijavította magát.- Nevelőanyád, szólt, hogy nem emlékszel miért kerültél ide. Igaz ez?- nézett rám kérdőn, én meg megvontam a vállamat.
 - Igaz.
 - Ez felettébb különös...- motyogott az orra alatt doktor bá' miközben a leleteimet tartalmazó mappát lapozgatta.- Felettébb különös! - tekintett rám.- Kérlek, mondj el mindent amit tudsz. Beszélj magadról, a családodról, a napjaidról... és a tegnapi estéről.
 - Jó...- sóhajtottam fel bosszúsan, majd mindent ledaráltam neki robotszerűen mondva a szavakat. Egyenletesen, hangsúly és érzelem nélkül.
 De amikor az általuk annyira emlegetett tegnap estéhez értem megakadtam. Mintha egy sötét falba ütköztem volna ami meggátol az emlékezésben.
 - Nem tudom, nem tudok visszaemlékezni a tegnapra! Miért nem mondják el nekem, hogy mi történt? Nem emlékszem!- fakadtam ki és dühösen méregettem az előttem álló két felnőttet.
 - Elmondjam neki?- suttogta a doktor fülébe Sophie olyan halkan hogy ne halhassam, de én mégis hallottam.
A férfi biccentett, elköszönt tőlem és kiment.
 - Hannah!- húzott mellém egy összecsukható széket Sophie és leült mellém. Megfogta a kezemet és felsóhajtott.- Nézd, én sem tudok sokat mondani neked tegnapról.   Csak annyit tudok, hogy te megérkeztél a bálba Ty-jal és táncoltatok. Aztán egyszer csak mind a ketten eltűntetek, de senki nem tudta hova. Colin nem látta, Ty barátjai pedig... Nos nem éppen a legtisztább énükben voltak- fintorodott el egy kicsit.- Két óra múlva, amikor kihirdették a bálkirály és királynőt, akkor tűnt fel mindenkinek hogy nem vagytok ott, ugyanis ti nyertétek meg a szavazást. Először az iskola épületében kerestek téged és a fiút, majd amikor nem voltatok ott, akkor mentek ki. Colin talált rád, megfagyva, hóval takarva, koszosan, tépetten, és egy sebbel az oldaladon.- fejezte be, majd merőn nézett rám.
 Seb? Milyen sebről beszél?
 Összehúzott szemöldökkel emeltem fel a kórházi hálóinget és felhúztam a nyakamig.
 - Nincs is itt semmilyen seb!- pislogtam a fehér hasamra, mire Sophie is odakapta a fejét.
 - De.. Hisz az lehetetlen!- dadogott.- Ott volt, a saját szememmel láttam!- értetlenül meredt a fehér és sértetlen bőrömre majd felpattant és kisietett az ajtón.
 Unottan igazítottam meg  a ruhámat és egy bosszús szusszanással visszafeküdtem a helyemre.
 Kezdődhet minden elölről.